Sajnálattal és mély fájdalommal adtam át a hatalmat Görgey Artúrnak 1849. augusztus 9-én. Elhagytam az országot, menekültem az előre nyomuló orosz csapatok elől akik már a Tisza-közelében jártak.Tökéletesnek hitt stratégiám különböző problémák miatt meghiúsult. Itt kellett belátnom azt, hogy ez a szabadságharc amely annyi emberáldozatot követelt, reménytelenné vált és nincs reális győzelmi esélyünk.

Már mint emigráns figyeltem szeretett hazámban folyó harcokat, mikor augusztus 11-én bekövetkezett az ami elkerülhetetlenné vált, a fegyverletétel Temesvárnál. A hivatalos fegyverletételre augusztus 13-án Világos mellett került sor feltétel nélkül. Egyetlenegy kérése volt a magyaroknak mégpedig az, hogy ők csak az orosz hadsereg előtt hajlandóak letenni a fegyvert mellyel egyetértek, mert a végső csatában az orosz csapatok győzedelmeskedtek felettünk, és így becsületünkön sem esett csorba, méltóságunkat megőriztük.

Augusztus van és én elborzadva hallgatom a híreket otthonról. Rengeteg embert végeztek ki Haynau osztrák táborszernagy vezetésével, aki nem ismer kegyelmet a katonáinkkal szemben.

Szeptember, már Vidinben vagyok. Levelet írok, mert úgy érzem Görgey elárulta a hazát, ez nem maradhat szó nélkül.. Nem tudom még milyen következményekkel fog ez járni, csak remélhetem, hogy lesz elszámoltatás.

Október, és én, ha a jelen helyzet nem változik már soha többé nem láthatom viszon hőn szeretett hazámat. Emelett egyre súlyosabb híreket kapok otthonról.Az osztrák hadsereg folyamatos mészárolásokat tart, Haynau táborszernagy vezetésével,kénye s kedve szerint.

Szomorúan kaptam a hírt, hogy Aradon a komoly szerepet betöltött honvéd tiszteteket bebörtönözték. Ezzel akarják elérni az osztrákok azt, hogy az országban  letörjék a forradalmi lelkesedést és teljes elkeseredés legyen úrrá az embereken.

Ami engem illet, teljesen beleborzongtam a hírbe. Remélem, hogy végre vége Haynau rémuralmának, és végre jobb napra ébredhet az ország. A honvédfőtisztek hősök. Mind a világ, mind az én szememben.

Nem rég kaptam meg a futártól a hírt, mely teljesen lesujtott. Amiben bíztam és amit reméltem, hogy a megtorlás emberséges és tisztességes lesz egy pillanat alatt szertefoszlott. Ha nem várna a biztos halál, azonnal indulnék, hisz nekem is ott a helyem köztük, viszont felkészülve kell várnom egy újabb lehetőségeet a forradalomra. Hitem még most is erős, érzem jön egy új forradalom és megbosszulhatjuk a kivégzett honfitársaink emlékét.

Október 7-e, kivégezték őket. Megtörtem a hír hallatán. Tizenhárom remek tiszt,

akik életüket áldozták az országért.A hazámért halltak meg.

Emléküket örökre őriznünk kell és tovább adni a következő generációknak, hogy nevük örökre tudatunkban maradjon. Kegyetlen, embertelen véget ért földi pályafutásuk.

Ígérem neked Magyarország és magyar nép, addig nem nyugszom amíg bárki is aki részt vett ebben a szörnyűségben nyugodtan éli boldog életét.

  1848. szeptember 15-én indítványoztam, hogy az ország hadügyi vezetése egy testületben egyesüljön.

Szeptember 16-án örömmel fogadtam, hogy indítványom pozitív elbírálást nyert.Melyben magam és hat társam ( Madarász László, Nyáry Pál, Pállfy János,Patay József és Sembrey Imre) volt az állandó Bizottmányi tag. A testület feladatának a katonai kérdések vizsgálata és a honvédelem megszervezését szántuk, orvosolandó a forradalom óta nyitott kérdést.

A hivatalos képviselőházi jóváhagyást szeptember 21-én kaptuk meg. Míg Batthyány Bécsben tárgyalt engem, Nyáryt és Sembreyt bízta meg a végre hajtóhatalom irányításával.

Javaslatomra a minisztériumi államtitkárokat is bevonták a honvédelmi választmányba.

Szeptember 30-án létrejött az Országos Honvédelmi Bizottmány amelyet eddig számos névvel ellátak.

Október 2-a Batthány másodszor most már végleg lemond, szervezetünk teljesen önállósult és hivatalos kormányszervezetté vált. Jelenleg 12 főre tehető a létszám ha nem számítjuk a a miniszteri államtitkárokat és jómagamat.

Október 3-án tovább bővült testületünk. A liberális nemesség és a radikális balodal átmeneti szövetséget kötött és belépett szervezetünkbe. Rajtuk kívül másnap a felsőház 4 bírója is csatlakozott.

A bécsi forradalom hatására további lendületett kaptunk a végrehajtó hatalom átszervezésére.

Október 8-án hatalmas elismerésben részesültem. Megválasztottak az OHB elnökévé. Ezzel elismerték eddigi munkásságomat és én lettem a szervezet első számú vezetője.

Ez azért fordulhatott elő, mert a körülmények nem tették lehetővé egy cselekvőképes és erős kormány felállítását. Az elnöki szék ebben a helyzetben a miniszterelnöki széket is jelentette, így az ország első embere lettem.

Novemberben elkészítettük a hatáskörök és a testület munkarendjét. A kiemelt ügyeket csak saját magam intéztem, helyettesemmé Nyáry Pált tettem, a közcsendi ügyek intézésére Madarász Lászlónak adtam megbízást..

Tekintve, hogy harmadik hónapja kormányoztuk az országot, kísérletet tettem az OHB kormányszervezetté alakítására, de ez két tagunk döntésén múlva meghiúsult. Ezen kudarc után még annyit sikerült kiharcolnom, hogy a tagok az egyes feladatokat szétosszák maguk közt – igaz csak decembertől..

A testületünk nem fügött az uralkodótól, de elszámolással tartoztunk az országgyűlésnek és tagjainkat bármikor felülbírálhatták vagy akár vissza is hívhatták.

Az év első hónapjaiban munkánk zökkenőmentesen, a normális mederben folyt. Minden tag tökéletesen ellátta feladatát, ellenünk senki sem élt panasszal.

Az osztrákokkal vívott csatákban jól helytállt a frissen debütált önkéntes Honvédség. A toborzás sikeresnek mondható, elegendő katonát tudtunk kiállítani az ütközetekhez. Az újoncok kiképzése megfelelő volt, forradalmunk ebben az évben még nem számolt jelentős veszteséggel.

1849. április 14-én kimondtuk a Habsburg-ház trónfosztását a Függetlenségi Nyilatkozattal. Ezután a rám ruházott hatalomnál fogva kineveztem Szemere Bertalant a végrehajtó hatalom élére. Minden jel azt mutatja, hogy ez egy hibás döntés volt.

Szemere Bertalan kinevezése, és a Függetlenségi Nyilatkozat miatt sajnalátos körülmény állt elő. Arra az elhatározásra jutottam, hogy az OHB-t a jelenlegi helyzet miatt be kell szüntet nem.

Csak remélhetem, hogy ez a hibám nem játszik majd fontos szerepet a függetlenség kivívásában, és Magyarország el tud szakadni Ausztriától. Ezzel egyedüli lenne a sorban a tavaszi forradalmárok között.

1848. szeptembere 

Fél óra múlva zászló van kezemben s indulok; hogy hol kezdem, megmondottam, merre fogok menni, nem tudom; de megyek, merre a körülmények, a nép hangulata s lelkesedése fogja adni az irányt. Ahogy ezt kijelentettem a képviselőházban úgy is tettem. Az utam a ceglédi vasútállomáshoz vezetett négy órakor, fegyveres önkéntesek csatlakoztak hozzánk és a katolikus templom előtti térig vonultunk be, ahol a városházáról kihozott asztalra állva mondtam el alföldi toborzóút első sikeres beszédemet. "Ha most a magyar nemzetnek minden fia, a ki csak karját bírja, fel nem kel hazáját védeni: akkor kiirtanak saját hazádból szegény magyar nép!" ezek a szavak hagyták el a számat, amikor éreztem, hogy a nép végre egyesül, és kivívjuk közösen a szabadságunkat. Nemcsak nevükben de helyettük is én beszéltem és az ő véleményüket fogalmaztam meg. A másnap útnak induló ceglédi népfelkelőknek a parancs szerint a dunántúli táborba kellett vonulniuk, de a pákozdi győztes ütközet némi időhöz juttatta a magyar hadsereg irányítóit. Az alföldi városokból folyamatosan vonuló felkelőket egyelőre hazaküldték, de azzal a figyelmeztetéssel indították őket útnak, hogy újabb veszély esetén újra számítanak rájuk. Október 10-én már a ceglédiek is itthon voltak. Csak a lovasok tettek hosszabb kitérőt, hiszen ők ott voltak a Bécs felé futó Jellasics üldözői között.

Hosszú volt az elmúlt hónap. Nálunk is kitört a forradalom, meghoztuk az alkotmányos ország irányításához szükséges törvényeket. Kisebb jegyzeteimet olvashatják alább. A forradalom menetéről szándékosan nem írtam, meghagyom ezt az ifjabb nemzedéknek.

1848. március 3.

Elfogadtattam felirati javaslatom az országgyűléssel. A legjobb időpontban, Európa forrong! Mind a francia, mind az itáliai események csak a mi malmunkra hajthatják a vizet. A modern polgári alkotmány törvényes megteremtésének feltételeiről írtam, és előirányoztam a kiváltságok eltörlését, a közteherviselést és a kötelező örökváltságot, sőt a választójog kiszélesítését is.

1848. március 9.

A pesti radikálisok hozzám küldték Irányi Dánielt, hogy legyek segítségére. A reformországgyűlés munkáját lassúnak találták, ezért tenni akartak valamit. Én egy petíciós mozgalom elindítását javasoltam. Az Ellenzéki Kör aznapi ülésén el is határozták ennek elindítását.

1848. március 12.

Irinyi József bemutatta a 12 pontból álló petíciót, mely a követelések összefoglalásán túl az európai helyzetre is felhívta a figyelmet, ezzel is sürgetvén a döntést.

1848. március 13.

Bécsben kitört a forradalom, enélkül sosem fogadták volna el az ország pénzügyi és katonai téren való önálló alapra helyezését. S még így is István nádor közbenjárására volt szükség. Ha ennyit sikerült elérnünk, úgy gondoltam most ki lehet csikarni még egy-két dolgot, melyekben az Alsó-tábla segítségemre volt: megszavazták az Uniót Erdéllyel, a sajtószabadságot, az évenkénti országgyűlést, a vallási egyenlőséget és az esküdtbíráskodást is. Két nappal később ezen javaslatokkal indult a küldöttség Bécsbe.

1848. március 16.-17.

István nádor kinevezte Batthyány Lajost miniszterelnökké, mivel az országgyűlés nem kapott szabad kezet. Aki koalíciós kormányt hozott létre, engem pénzügyminiszterré választva. A kormányban valamennyi irányzat képviseltette magát. Konzervatívok, centralisták, liberálisok. Jómagam az utóbbi vonalat erősítem.

1848. március második fele- április 11.

Az Államtanács kétszer is megkísérelte az általunk nagy nehezen kicsikart engedmények visszaszorítását, ám ezt sem helyzete, sem az a tény nem tette lehetővé, hogy a pesti nép támogatását élvezhettük. Egyedüliként nálunk valósult meg törvényes keretek között a forradalom, mely egy polgári és alkotmányos Magyarországot eredményezett. Április 11-én az uralkodó szentesítette ezen passzusokat, az Áprilisi Törvényeket. A rendi kiváltságok megszűntek, a jobbágyok állami kárpótlással felszabadultak. Kormányunknak köszönhetően alkotmányos monarchiává lettünk. Ugyan az Ausztriához fűződő viszonyt nem sikerült tisztázni, - a két országot csak a közös uralkodó kötötte össze - ahogyan a hadsereg, a külképviselet és a pénzügyi háttér is nyitott kérdés maradt, ez mégiscsak hatalmas előrelépés volt. Az átalakulás törvényes volta hatalmas szerepet játszott abban, hogy így számolhattunk az államapparátus, a nemesség, sőt a tisztikar egy részének rokonszenvére is. A jobbágyság 80%-a földhöz jutott, így a belpolitikai feszültség valamelyest csökkent. A kártalanítást egyelőre nem tudtuk tárgyalni a szükséges anyagi forrás és a konkrét tervezet híján. Létrejött viszont a népképviselet, amely vagyoni cenzushoz vagy társadalmi réteghez való tartozáshoz kötötte a szavazati jogot. Az uralkodó jogkörét lefogtuk, az országot egységessé tettük, kimondtuk az uniót Erdéllyel. 

Máig tanulságos visszaemlékeznem parázs vitánkra Széchenyivel, 1845-ből 

Széchenyi és én más-más világból érkeztünk. Széchenyi szinte mindent megszerezhetett magának, ami pénzzel megszerezhető, én viszont folyamatosan megélhetési gondokkal küszködött. Én evangélikus, Széchenyi katolikus. Nekem erőteljes magyar nyelvem, éles hangom merőben különbözött Széchenyi körülményes beszédétől, akinek belső világa mindvégig német volt. Élveztem a nyilvános szereplést, Széchenyi pedig félt tőle. A gróf többnyire csak benézett az országgyűlés üléseire, ahol szervezkedtem. Én européer, de utánzó. Széchenyi konzervatívabb, de megbízhatóan, élesebben képes látni. Igazából számítottam a tömegre, élveztem, ha magam mögött tudhatom, ,,reménye, istene a közvélemény". Használni tudtam a pártoskodást, a nyers erőt, szenvedélyes szavaimban ,,felgerjed a sokaság". Széchenyi megvetette a tömeget, félt tőle, szerinte ,,Az én politikám sans-culotte-izmushoz vezet". Széchenyi azon gondolkodott, hogyan lehet pártokon feletti reformer, dilemmában volt, vajon lehet-e egyszerre nevelni és növelni a közösséget. A politikában éltem ki teljes lényét, míg Széchenyi az akadémiára, a Tisza szabályozására és számos más grandiózus tervre is gondolt. Sohasem értettem meg Széchenyit, és őszintén szólva tartottam is tőle.

Vitánk lényege az, hogy mind a ketten tudni véltük, hogy mi válik javára a nemzetnek. Én azt hangoztattam, hogy változtatni kell mindenáron, és hogy ez ügyben mindenkivel össze lehet fogni, aki változást akar. Széchenyi át akarta hidalni az udvar-haza ellentétet, ezért szabad utat engedettem neki. Széchenyi szerint, aki felkorbácsolja a nép szenvedélyét, nem ura, hanem rabja annak, úgy véli, az embereket kell először átformálni. Nemzetképének kulcsmomentuma az öntudat. Engem a romantikus lendület hajtott, Széchenyi viszont tudatában volt a magyarság rossz tulajdonságainak. Szerinte a magyarság gyermek, nem tudja, merre megy, vezetni kell, mert Magyarországon ,,százszor több az érzelem, mint az értelem". Ő pesszimista a nemzeti kérdésben. A reform az a szó, amely köré mindketten odaférünk, de Széchenyi szavaival a reform ,,vigyázatlanul, terv nélkül a nemzet szerencsétlenségét okozza", ha ,,a nemzet szerencséjét az érzelmek karjába veti", akkor szerinte ,,a romlás kezdete a reform tömegessé válása". Nála a reform misztikus magasságokba emelkedik, és mint megváltás jelentkezik. Ez ugyanolyan illuzórikus volt, mint az én reformprogramom, amelybe úgy kezdett bele, hogy nem tudhattam, hova vezet. Széchenyi a ,,boldogság alapjai"-t kereste, és szerinte a reform fő mozgatórugója a hazaszeretet. Én realistább vagyok, én az érdekekkel számoltam, pártokban, szavazásban gondolkoztam. A cél érdekében szövetkezetem a sérelmi politikát folytató teljesen irreális nemesekkel. Ezeket Széchenyi megvetette, mert nem akart csak a politikai taktika következő elemére koncentrálni, én pedig nem akartam a távolba nézni, amíg az éppen aktuális problémát nem oldotta meg. Én a konkrétság, Széchenyi a ,,testetlen általánosság". Programokat gyártok vagy fogadok el, Széchenyi válasza minderre negatív, ő az, aki ,,se fenn, se lenn", és akit szinte senki sem ért.