Máig tanulságos visszaemlékeznem parázs vitánkra Széchenyivel, 1845-ből 

Széchenyi és én más-más világból érkeztünk. Széchenyi szinte mindent megszerezhetett magának, ami pénzzel megszerezhető, én viszont folyamatosan megélhetési gondokkal küszködött. Én evangélikus, Széchenyi katolikus. Nekem erőteljes magyar nyelvem, éles hangom merőben különbözött Széchenyi körülményes beszédétől, akinek belső világa mindvégig német volt. Élveztem a nyilvános szereplést, Széchenyi pedig félt tőle. A gróf többnyire csak benézett az országgyűlés üléseire, ahol szervezkedtem. Én européer, de utánzó. Széchenyi konzervatívabb, de megbízhatóan, élesebben képes látni. Igazából számítottam a tömegre, élveztem, ha magam mögött tudhatom, ,,reménye, istene a közvélemény". Használni tudtam a pártoskodást, a nyers erőt, szenvedélyes szavaimban ,,felgerjed a sokaság". Széchenyi megvetette a tömeget, félt tőle, szerinte ,,Az én politikám sans-culotte-izmushoz vezet". Széchenyi azon gondolkodott, hogyan lehet pártokon feletti reformer, dilemmában volt, vajon lehet-e egyszerre nevelni és növelni a közösséget. A politikában éltem ki teljes lényét, míg Széchenyi az akadémiára, a Tisza szabályozására és számos más grandiózus tervre is gondolt. Sohasem értettem meg Széchenyit, és őszintén szólva tartottam is tőle.

Vitánk lényege az, hogy mind a ketten tudni véltük, hogy mi válik javára a nemzetnek. Én azt hangoztattam, hogy változtatni kell mindenáron, és hogy ez ügyben mindenkivel össze lehet fogni, aki változást akar. Széchenyi át akarta hidalni az udvar-haza ellentétet, ezért szabad utat engedettem neki. Széchenyi szerint, aki felkorbácsolja a nép szenvedélyét, nem ura, hanem rabja annak, úgy véli, az embereket kell először átformálni. Nemzetképének kulcsmomentuma az öntudat. Engem a romantikus lendület hajtott, Széchenyi viszont tudatában volt a magyarság rossz tulajdonságainak. Szerinte a magyarság gyermek, nem tudja, merre megy, vezetni kell, mert Magyarországon ,,százszor több az érzelem, mint az értelem". Ő pesszimista a nemzeti kérdésben. A reform az a szó, amely köré mindketten odaférünk, de Széchenyi szavaival a reform ,,vigyázatlanul, terv nélkül a nemzet szerencsétlenségét okozza", ha ,,a nemzet szerencséjét az érzelmek karjába veti", akkor szerinte ,,a romlás kezdete a reform tömegessé válása". Nála a reform misztikus magasságokba emelkedik, és mint megváltás jelentkezik. Ez ugyanolyan illuzórikus volt, mint az én reformprogramom, amelybe úgy kezdett bele, hogy nem tudhattam, hova vezet. Széchenyi a ,,boldogság alapjai"-t kereste, és szerinte a reform fő mozgatórugója a hazaszeretet. Én realistább vagyok, én az érdekekkel számoltam, pártokban, szavazásban gondolkoztam. A cél érdekében szövetkezetem a sérelmi politikát folytató teljesen irreális nemesekkel. Ezeket Széchenyi megvetette, mert nem akart csak a politikai taktika következő elemére koncentrálni, én pedig nem akartam a távolba nézni, amíg az éppen aktuális problémát nem oldotta meg. Én a konkrétság, Széchenyi a ,,testetlen általánosság". Programokat gyártok vagy fogadok el, Széchenyi válasza minderre negatív, ő az, aki ,,se fenn, se lenn", és akit szinte senki sem ért.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.